“A férjem nem bízott meg bennem.”
Csilla elmesél egy fájdalmas történetet.
Meghalt az apósa, akinek volt egy kutyája.
Még aznap a férje hazavitte a kutyát, anélkül, hogy őt előzőleg megkérdezte volna, vagy megbeszélte volna vele a dolgot, kikérte volna a véleményét.
Kész tények elé állította.
Csillának fájt, hogy férje nem bízott meg benne eléggé ahhoz, hogy megkérdezze tőle.
Attól félt, nemet fog mondani.
Csilla úgy érezte: semmibe vette, nem tartotta fontosnak, átnézett rajta, nem bízott meg benne, elég sok együtt töltött év után sem.
A történet elmesélése közben Csilla többször megakadt, nem találta a szavakat, nyakán a bőr kivörösödött, szeme fátyolosan csillogott, hangja remegett.
A kezelést stresszcsökkentéssel kezdtük.
Kopogtattunk a következő szavakkal: lazítás, nyugalom, elengedés.
Amikor újra elmesélte, már folyékonyabban beszélt, hangja nyugodtabb volt, összeszedettebb.
Kopogtattunk a férjre, majd a bizalmatlanságra, a nem vagyok fontosra.
A történetet egyre közömbösebben, érthetőbben tudta elmesélni minden kopogtatási kör után.
Amikor már hátra dőlt és el is mosolyodott, elmúlt a bőrpírja és a remegés a hangjából, pozitív dolgokra kezdtünk el kopogtatni.
“Fontos vagyok, bizalom, megbocsájtás, szeretet, egyre nagyobb bizalom, egyre fontosabb vagyok.”
Minél többször mesélte el újra és újra a történetet, Csilla kezdte kihúzni magát, tartása kiegyenesedett, hangja egyre nagyobb önbizalomról árulkodott.
Már nem haragudott férjére, szeretettel gondolt rá, fontosnak érezte magát és azt, hogy neki kell segítenie a férjének.
