Kirekesztett vagyok a saját családomban

Kirekesztett vagyok a saját családomban

 

 A kliens egy 20 éves lány, akinek folyamatosan problémája van a családja különböző tagjaival.

A leginkább az apjára dühös, de a foglalkozásokon többször került már szóba a bátyja (féltestvér), az ő felesége, és a nővére (féltestvér) is.

Nagyon gyakran tért vissza arra, hogy a családi összejöveteleken, és ebédeken mennyire kirekesztve érzi magát.

Nem szól hozzá senki, nem érdekel senkit, hogy vele mi van, nem kérdeznek felőle. Azt sem veszik észre, ha ő otthagyja az egész brancsot.

Az anyja és apja együtt élnek.

Mindketten egy korábbi házasságból ugrottak ki ennek a kapcsolatnak a kedvéért. Az anya hozta a lányát (ő a kliensem nővére), az apa hozta a fiát (ő a kliensem bátyja), akiről állítólag „mindenki tudja, csak rá kell nézni, hogy nem is az apám a biológiai apja”.

Mégis ez a páros nevelte fel a három gyereket.

De a 20 éves, legfiatalabb (és egyben egyetlen közös) lány érzi magát kirekesztve a családból.

Onnan indultunk, hogy kirekesztve érzem magam. (kb. két kör kopogtatás)

Erről az jut eszembe, hogy (itt két dolog jutott eszébe):

1. A 6 éves kori emlék: „Nem fiú lettél, hanem lány.”

Erre az emlékre többször dolgoztunk, és tértünk vissza.

Mikor 6 éves volt, az anyja egy hétre kórházba került, és egyedül maradt otthon az apjával.

Vele addig semmilyen kapcsolata nem volt, az apa nem törődött vele.

 

Kirekesztett vagyok a saját családomban

 

Azon az estén az apa (a törődés legmagasabb fokaként) bejött a szobájába, leült az ágya szélére, és elmesélt neki egy történetet:

Mikor megszületett (a kliensem), és az apa bement hozzá a kórházba, aznap két ugyanolyan nevű nő is szült. Az egyik fiút, a másik lányt. Boldog volt, mert meg volt győződve róla, hogy az ő felesége fiút szült. És kiderült, hogy nem.Az ő felesége lányt szült.

Az apa pedig elmesélte az akkor 6 éves lányának, hogy ez mekkora csalódást jelentett neki, majd felállt, és kiment a szobából.

Ez volt az egész heti törődése a lányával, többet nem nagyon szólt hozzá sem azon a héten, sem azóta. (Ez a kliens állítása. Ő így élte meg az apjával való kapcsolatát.)

 

2. Azt gondolják, hogy rossz pályát választottam.

A lány légiutas kísérőnek tanul. Úgy érzi, a családja nem fogadja el a pályaválasztását.

Ő foggal-körömmel harcol érte, de úgy érzi, a család lenézi ezért.

(Azért, hogy felvegyék, képes volt a nulláról négy hónap alatt letenni egy középfokú angol nyelvvizsgát. És a nyelvvizsga után közvetlenül fel is vették a suliba. Az apa a négy hónap alatt megszerzett nyelvvizsgát is lefitymálta.)

 

A két történetben a közös az volt, hogy:

Nem tartanak rá alkalmasnak. (Erre is több kört kopogtattunk. Az alábbiakban az aláhúzott részek azok, amiket a klienssel kopogtattunk.)

  1. Erről az jutott eszembe, hogy: túl gyengének tartanak, nem vagyok kitartó
  2. Erről az jut eszembe, hogy: félek, hogy túl hamar fel fogom adni / hogy nem leszek jó / hogy valamit elrontok, vagy valami nem sikerül, vagy nem tökéletes (itt ő a légiutas kísérésre gondolt)
  3. Erről az jut eszembe, hogy: félek, hogy apunak igaza lesz (itt kezdtünk szerintem közeledni a központi problémához)
  4. Erről az jut eszembe, hogy: mi lesz velem, ha ahhoz nem voltam jó, amit én akartam / arra a sorsra jutok, mint a bátyám (aki az apa üzletében dolgozik, de valójában semmihez sem ért)
  5. Erről az jut eszembe, hogy: kezdek megijedni, hogy nem fog menni / egyre jobban izgulok
  6. Erről az jut eszembe, hogy: apu szerint ez hülyeség, nem szakma

 

És itt jött be egy emlék a képbe: tavaly augusztusban, pár nappal azután, hogy felvették a légiutas kísérő iskolába, éppen belépett a házukba.

Az apja nem vette észre, hogy ő megérkezett, és még pont elcsípte az utolsó mondatokat, amikor az anyukának megjegyezte, hogy: „ez egy hülyeség, nem szakma”.

A kliensem csak állt az ajtóban, és annyira fájt neki az egész, hogy nem tudott megszólalni.

Az apja észrevette, hogy megjött, és szó nélkül otthagyta őket. (Az apa szerint a lánynak is az ő cégében kellene dolgoznia.)

Ezt az emléket kopogtattuk elég sokáig. “Mozifilmet készítettünk belőle”, és kopogtatással egyre távolítottuk.

Növeltük a távolságot közte, és a film között. Végül már nem látta, eltűnt.

Ezután még több kört kopogtattunk a bátorságára, a magabiztosságára, és a céltudatosságra.

Arra, hogy elhiszi magáról, hogy elég jó, és ha hibákat követ el, akkor is lehet jó légiutas kísérő.

A végén a lány azt mondta: „Talán lehet, hogy nem kellene annyira mások véleményére adnom.”

Határozottan megkönnyebbült, és felszabadult volt, mikor elment.

 

Szerző: Sághy Zsuzsanna

zsuzsa_saghy