Mindennapi feszültségek traumatikus emlékek hatására

A kliens egy fiatalabb anyuka, kisebb gyerekekkel, és nagyon traumatikus háttérrel.

Azzal keresett meg, hogy a gyermekével való kapcsolatán javítsunk.

A traumatikus háttér egyértelműen befolyásolta a gyermekéhez fűződő kapcsolatát, de ő inkább a gyermekével való kapcsolatával akart foglalkozni, mint a családi háttérrel.

Ahogy kopogtattunk a rossz érzéseire, egyszer csak megjegyezte, hogy komoly szorítást érez a mellkasában.

Ha valami feszültség éri az életében (amiből korábban már adódott pár), akkor rögtön a mellkasában érzi a feszültségeket, és a szorítást.

Körülbelül tenyérnyi nagyságban.

Ettől nem tud sóhajtani (nem jut le a tüdeje mélyére a levegő).

Ez egy tölcsér alakú, befelé, a szíve felé húzó valami volt, ami nem engedte, hogy levegőhöz jusson, belső feszültséget okozott, és szürkés-feketés volt.

Ezeket a tulajdonságait kopogtattuk a feszültségének.

Először kivilágosodott, és megállt a befelé húzódás.

A foglalkozás végére eltűnt a feszültség a mellkasából, és sóhajtani is tudott.

Úgy éreztem, a feszültségeinek ez a fajta megjelenítése egyszerre több szinten is hatni fog rá:

a traumatikus múltjára,
a hétköznapjaiban érzett általános feszültség érzésére,
és a gyermekével való kapcsolatára, és feszültségeire is.

A következő találkozásunkkor arról számolt be, hogy „nagyon sok folyamat indult el benne”.

Rettentő sokat sóhajt, és végre tud is sóhajtani.

Könnyebbséggel töltötte el, hogy sikerül sóhajtani, de elgondolkodott rajta, hogy miért ilyen sokat.

Most inkább az volt a problémája, hogy általános, mindennapi feszültség, bizonytalanság, és szorongás lett rajta úrrá az éppen aktuális élethelyzetével kapcsolatban.

Ugyanúgy a “Testi Protokoll” EFT-s technikát alkalmaztuk.

Ugyanaz “a behúzó, sötét feszültség a mellkasában” jött elő, mint az előző alkalommal.

De a mostani problémájára nem múlt el olyan könnyen a feszültsége.

A külső rész el tudott tűnni, de a belső részét egy fal védte, és a falon nem tudott áthatolni semmi.

A foglalkozás további részében azzal foglalkoztunk, hogy a falat vékonyítottuk, kisebbítettük, világosítottuk. (Fekete volt, nagyon vastag, és cakkos szélű.)

Egyre világosabb (szürkébb) lett, egyre kisebb, és sima lett a széle.

De mögötte sötétség volt továbbra is. A foglalkozás végére sikerült egy nyílást nyitni ezen a falon.

Egy kisebb szelepet, ahol be tudott engedni egy kis fényt, nyugalmat, és biztonságot.

Ez a gyakorlat arra szolgált, hogy egy adott személlyel kapcsolatos nagyon sok összegyűlt traumatikus emlékét, és élményét el tudja engedni. Ezek a traumák ugyan a múltban történtek, mégis komoly mindennapi feszültséget okozott a kliensnek.

Úgy éreztem, még nincs itt az ideje (az ő számára), hogy ezekkel az emlékekkel bátran szembe tudjon nézni.