EFT kezelés, ahogyan egy kliens átéli – 1. rész

Ezzel az írással ajándékozott meg egyik kedves kliensem, miután nálam járt néhány alkalommal EFT kezelésen.

Nagyon meglepett és meghatott az az őszinteség és részletesség, ahogy a gyógyulásának fázisairól ír. A leírtaknak hasznát vehetik terapeuták és gyógyulni vágyók egyaránt, mert egy olyan gyakori problémáról szól az alábbi írás, amely sokkal több embert érint, mint ahányan segítséget kérnek és kapnak.

Ne feledjék: az EFT gyakran akkor is segít, amikor semmi más nem!

A bejegyzés hosszú, ennek ellenére eredeti formájában és hosszában adom közre, két egymást követő blogbejegyzésben, mert érdemes elolvasni!
Jó olvasást kívánok, és előre köszönöm  az értékes hozzászólásokat!

Kop, kop, tessék mondani itt lakik a lélek?

írta: K. Ágnes

– Tényleg, hidd el nekem, hogy segít! – mondta nagy vehemenciával Dettike.

– Egy barátnőmnek hasonló gondjai voltak és teljesen rendbe jött, sőt megtanulta a módszert és már ő is képes mások problémáit kezelni.

Majd mielőtt elmélkedhettem volna a hallottakon, már nyúlt is a telefon után, felírt egy nevet és egy mobilszámot egy cetlire és sugárzó mosollyal a kezembe nyomta.

A cédulájával a zsebemben baktattam hazafelé azon töprengve, hogy értelmes felnőtt emberek tényleg komolyan gondolják, hogy valaki kopogtat párat rajtad és ettől teljesen rendbe leszel, legalább is lelkileg, vagy póriasra fordítva a dolgot, agyilag.

Agyilag, mert nyilvánvalóan csak a fejedben lehet valami probléma. Valami probléma, ami elveszi a szabadságod. Elveszi a szabadságod, mert nem engedi, hogy szabadon mozogjál, szabadon éljél.

Ez a történet most nem a pánikról, pontosabban a pánik előszobájáról szól, így legyen elég annyi, hogy vannak az életben ép ésszel nehezen érthető és nehezen kezelhető helyzetek, amikor az egyébként normálisnak tűnő delikvens nem tudja szűkebb lakókörnyezetét elhagyni.

Elvileg persze tudná, de ehhez fel kellene szállnia valamilyen közlekedési eszközre. Sőt fel is tud szállni, de amikor a jármű becsukja az ajtaját és elindul, akkor úgy érzi, hogy csapdába esett és minden egyes gondolatát, pontosabban normális gondolatainak a helyét az tölti ki, hogyan is tudna ebből a lehetetlen, abban a pillanatban rettenetesnek tűnő helyzetből kiszabadulni.

Két hosszabbacska villamosmegálló között sem lehet a menetidő egy percnél hosszabb, de ez éppen elég arra, hogy a menekülési lehetőségek terveinek építgetése közben az ember szívdobogása kiömöljön a fülén, hogy a testén levő valamennyi hajszálér felturbózza magát, aminek következtében a hőérzet mintegy 200 fokra emelkedik, na és természetesen a verejtékmirigyek is szorgos munkába kezdenek, kb. fél percen belül centrifugázni lehetne az egész ruhatárat. A gyomor helyén lévő csomó és a torokban lévő gubó, no meg a tüdőn elhelyezett fél tonnás kő pedig már csak a desszert.

Ez az alaphelyzet aztán képes még egyéb meglepetésekkel is kiegészülni, mert például, ha a busz dugóba kerül és két megálló között – persze zárt ajtókkal – megáll, vagy netán piros lámpát kap, az ember mindeközben érezheti úgy, hogy az egyébként üresnek hitt hólyagjában több liternyi folyadék gyűlt össze, amit nincs mese, azonnal ki kell üríteni. Egy ilyen félnaposnak megélt egy perces menetidő után, amikor kinyílik a jármű ajtaja, ebben a legjobb indulattal is kissé instabilnak tűnő elmeállapotban lévő delikvens azonnal leugrik arról, majd kb. egy másodpercig megkönnyebbül, hiszen kiszabadult. De egy másodperc után rájön, hogy valahol a világ végén, de a biztonságot jelentő minden ismert háztól legalább 5 perc távolságra van és a következő embert próbáló feladatként valahogy vissza kellene jutni. A visszajutás azonban mindig könnyebb, akár gyalog, akár futva, akár egy visszafelé haladó járműre szállva.

Az első ilyen élmény után még azt hiszi az ember, hogy valami fizikai oka volt a rosszullétnek, lehet szédülni számos dologtól, a szíved verhet össze-vissza valamilyen betegség miatt és a vízben úszásnak is lehet számos oka. A második eset már gyanút kelt, talán nem stimmel valami, de a harmadik után már bizonyosságot érez, hogy az emeleten valami nincs rendben.

Megpróbálja megoldani, végiggondolni, analizálni, majd miután nem talál semmi kapaszkodót, megpróbálja tudomásul venni. Aztán megpróbál alkalmazkodni hozzá, hiszen azt hiszi olyan nagyon okos, hogy egy semmirekellő kis pszichés micsoda nem fog ki rajta. Olyan gyanús közlekedési eszközöknek, mint a metró, a közelébe sem megy, buszra nem száll, de ott van a jó öreg villamos, az legalább nem kerül dugóba. Mert ugye ama bizonyos dugó miatt nem száll be a saját autójába sem, bár elvileg a saját kocsi számos előnnyel jár, így akkor lehetsz benne rosszul, amikor csak akarsz, akár bele is pisilhetsz, hiszen a tied, senkinek semmi köze sincs hozzá, hogy mire használod, és ha olyan lehetetlenül nagy a dugó, akár ki is szállhatsz belőle, otthagyhatod az út közepén, valaki csak elviszi…

Talán azért jobb a taxi, a sofőr kellő biztatás és borravaló ellenében mindig tud olyan utakat találni, ahol folyamatos a haladás. Igaz ehhez néha meg kell kerülni a fél várost, de nincs baj, amíg a pénztárcád bírja. Ha nem bírja, marad a villamos. Öt-hat megállóig különböző túlélési gyakorlatokkal – ilyen a számolás, vagy a még csak egy megállót megyek és ott leszállok döntések sorozata – el lehet jutni.

Előbb-utóbb azonban az ember szembesül azzal, hogy olyan mértékben bezárta magát, mintha valamilyen börtönben élne. Ekkor próbálja megemlíteni a témát másoknak, hátha kap valamilyen ötletet, javaslatot, esetleg csodát. Mert korábban ugye nem beszél róla, sőt titkolja, kompenzálja, bármi áron tagadja. Először maga előtt, azután mások előtt. Azt hiszi a neten talál tuti információt, tuti módszereket, tuti megoldást. De nem talál. A gyámoltalan megemlítések persze úgy kezdődnek, hogy képzeld, van egy barátom, akivel ez, meg ez történt. Semmi hasznosítható válasz. Aztán van akinek szerencséje van, mert ismer olyan embert, aki előtt gyenge utalást tehet arra, hogy bajban van. Nekem szerencsém volt, így került a kezembe Dettike papírja ama bizonyos névvel és telefonszámmal.

Ama bizonyos nevet persze azonnal beütöttem egy internetes keresőbe és összeolvastam mindent a név viselőjéről és a kopogtatásról is. Ettől persze a félművelt delikvens azt hiszi már mindent tud, ergo, ha ki akarná próbálni a kopogtatást, akkor maga is megtehetné, ha pedig arra sem méltatja, hogy kipróbálja, akkor nem kell ilyen buta dolgokkal több időt tölteni. Természetesen ez utóbbi álláspontra helyezkedtem és nagy ívben kihajítottam a cédulát. Aztán hajnali három körül elméláztam a kopogtatás helyszínén, ami egészen pontosan három sarokra volt a lakásomtól, ergo messze a biztonságosnak vélt területen belül. Talán ez valami jel? Lehet, hogy mégis csak meg kellene néznem mit is kopogtatnak, hiszen ha nincs is semmi értelme, legalább közel van. A kukából már nem guberáltam ki a cédulámat, de a neten hamar megtaláltam a keresett címet és gyorsan egyeztettem egy időpontot.

A találkozó napján ugyan még nem volt késő éjszaka, de februárban igen sötétek az esték, így olyan érzéssel mentem a megadott címre, mintha az éj leple alatt valami nem teljesen legális dolgot csinálnék. Így utólag nevetséges, hogy az ember képes bűntudatot érezni azért, mert nem a szokványos utakon próbál segíteni magán, vagy talán azért, mert kipróbál valami olyan dolgot, amiről már ismeretlenül is negatív ítéletet alkot. Szóval pici gombóccal a gyomromban, sok előítélettel a fejemben és egészen halkan pislákoló reménnyel a szívemben megérkeztem a Kopogtatóhoz. Persze van becsületes neve az embernek és az intézménynek is, de magamban csak Kopogtatónak hívtam, hiszen ez volt az a lényegi elem, ami megkülönböztette minden más általam ismert személytől, módszertől, mindentől.

A személyes találkozás első pillanata nem hozott semmilyen érzést, hiszen a neten jól megnéztem, kinek is engedek egy-két koppantást magamon. A második pillanat azonban pici csalódottság szerű érzést hozott felszínre, hiszen egy hús-vér emberrel álltam szemközt, nem láttam azt a misztikus varázslót, akitől gyakorlatilag valamilyen csodát vártam. Sőt, egy eléggé fáradtnak tűnő emberrel álltam szemközt, picit sarkítva a dolgot, akár én is adhattam volna számára némi energiát.

Az első falat rögtön az első kérdés után sikerült kettőnk közé felhúznom, mivel az az egyszerű kérdés, hogy mi a nevem, címem és telefonszámom, valami hihetetlen ellenszenvet váltott ki belőlem. Sőt, pontosabban nem is a kérdés, hanem a válasz, ami után elsöprő erővel tört rám a nem vagyok normális, hogy kiadtam magam érzés.

Ott ültem, néztem a szemben ülő embert és miközben biztos valami fontos dolgot mondott, egyre az járt a fejemben, hogy helyrehozhatatlan hibát követtem el azzal, hogy kiadtam magam. A francért nem bírtam egy kamu nevet és címet bemondani, mi lesz, ha egyszer kiderül, hogy itt jártam. A lebukottság érzésével próbáltam visszahelyezni a tudatom a jelenbe, amikor hallottam a kérdést, mi a problémám, miben kellene segítség.

No, ettől végképp elborultam. Mi köze egy idegennek ahhoz, hogy mi a problémám? Mi a fenét akar tőlem ez az ember?

A várakozó tekintetet nézve eluralkodott rajtam a villamosos menekülési vágy, teljes bizonyossággal éreztem, hogy azonnal fel kellene állnom és elmenekülnöm, hagyjanak békében, nem akarom megosztani a gondjaimat egy idegennel.

Mint minden kínos helyzetben, most is sikerült valami idétlen vihogással összekötött elkent választ adni, leginkább arról, hogy ajánlották és leginkább csak kíváncsi vagyok. Nekem problémám? Ugyan már, a kérdés is abszurd, de valamiért a kínos vihogás közben valaki azt mondta az én hangomon, hogy valami pánikbetegségfélém lehet. Na tessék. Ennek meg mi értelme volt. Soha nem mondtam ki még magamnak sem a problémát, sőt talán nem is igaz, csak valahogy valami nincs rendben.

Jaj, gondoltam tessék engem békén hagyni, ez az egész egy nagy marhaság, nem kellett volna idejönnöm. A biztonság kedvéért még emeltem egy keveset a közénk felhúzott falon miközben centiről centire végigpásztáztam a Kopogtatót, hogy összpontosítani tudjak minden apró hibára, unszimpatikus részletre, ezzel is növelve a távolságot. Találtam is jó pár lehangoló elemet, de amire ezeket kiragadva a teljes antipátiának át tudtam volna adni magam, nekem szegezte a kérdést, hogy egy egytől tízig tartó skálán hova helyezném el azt a szorongást, amit a metrón való utazáskor érzek. Nem emlékszem pontosan, de gondolom valahol 8 és 10 között jelölhettem meg a szintet. Közben persze az járt a fejemben, hogy mi a fenének kell most ezzel foglalkozni, hiszen egyfelől nem igazi problémáról van szó, mert nem fordulhat elő, hogy felszálljak egy metróra, másfelől meg nem mindegy, hogy 8 vagy 9?

Nem gyűjtögethettem magamban a további igazolásokat a kérdés feleslegességéről, mert egyszer csak megfogta a kezem és elkezdett kopogtatni, pontosabban ütögetni. Már maga a kopogás is nevetségesnek tűnt nekem, de amikor meg kellett ismételnem az általa mondott, általam pedig bugyutának tartott mondatokat, akkor már nem is akartam elmenekülni, egyszerűen úgy éreztem, hogy aki ilyen lökött, hogy ilyen helyekre elmegy, az megérdemli. A nevetségesnek hitt ceremónia után már nevetségesnek sem tartottam, amikor újra el kellett helyeznem a tízes skálán a metrózással kapcsolatos érzelmeimet. Könyörgöm, mitől változott volna meg, hiszen most nincs reális fenyegetettség érzetem, elvi síkon meg nem mindegy? Végül több mint egy órát sikerült kopogtatni, mondatokat ismételni, majd amikor búcsúzáskor kaptam egy következő időpontot, biztos voltam benne, hogy nem jövök el.

Talán nem is aznap, hanem a következő éjszaka álmodtam a Kopogtatóval, pontosabban a kopogtatás során elhangzott mondatokkal. Amikor felébredtem, még a fülemben csengett a hangja, „annak ellenére szeretem és elfogadom magam”. Be kellett vallani magamnak, hogy a mesterségesen táplált ellenszenv ellenére kifejezetten melegség öntötte el a szívemet, miközben a másik oldalamra fordulva újabb álomba merültem, kifejezetten valami megfoghatatlan biztonságérzet vett körül.

A történet a jövő heti blogban folytatódik >>

Kérem, az alábbiakban írja meg véleményét.
Hasznos volt-e ez a blog? Vannak-e kérdései?