EFT kezelés, ahogyan egy kliens átéli – 2. rész

Kop, kop, tessék mondani itt lakik a lélek?

írta: K. Ágnes

A múlt heti történet folytatása:

… Talán nem is aznap, hanem a következő éjszaka álmodtam a Kopogtatóval, pontosabban a kopogtatás során elhangzott mondatokkal. Amikor felébredtem, még a fülemben csengett a hangja, „annak ellenére szeretem és elfogadom magam”. Be kellett vallani magamnak, hogy a mesterségesen táplált ellenszenv ellenére kifejezetten melegség öntötte el a szívemet, miközben a másik oldalamra fordulva újabb álomba merültem, kifejezetten valami megfoghatatlan biztonságérzet vett körül.

Ébredés után, ha már nem is éreztem, de emlékeztem az érzésre, ezért gyorsan elővettem a tudatos énemet és elmerengtem azon, hogy miért is kellene az önzésemet és a saját magam túlértékelését tovább torzítani a szeretem magam verklivel. Szentül hittem, hogy soha nem volt problémám magammal, sőt talán éppen az a baj, hogy sokkal többet gondolok magamról, mint ami valójában vagyok. Minden nehézségem ellenére meggyőződésem, hogy zseninek születtem, arra lennék képes, amire csak akarok, sőt még úgy is nehéz az átlagban elvegyülnöm, hogy kifejezetten visszafogom magam. Mi problémám lenne magammal, ha tudom magamról, hogy különb vagyok?

Ebben aztán jól el is merültem, olyannyira, hogy még az sem tudott kizökkenteni önimádatomból, hogy egy egészen kivételes lehetőséget taszítottam el magamtól, mivel egy kiemelkedő szakmai elismerés megszerzéséhez egészen a világ végére, azaz Debrecenbe kellett volna utaznom és mint tudjuk, az kívül esik a 10 perces körzetemen és még közvetlen villamosjárata sincs.

Persze azért szívem mélyén bosszantott a dolog, gondoltam egy jó kis shoppingolással megvigasztalom magam. Mivel sem a hegy, sem a bevásárlóközpont nem jött helybe, kénytelen voltam rászánni magam egy taxizásra. Aztán a vásárlás után elemi erővel rám tört, hogy miért ne mehetnék haza metróval, összesen 3 megállót kellene kibírni. Ha minden ember képes metrózni, én miért ne tudnék.

Mi az a legrosszabb dolog ami történhet velem. No, vegyük csak számba.

• Legfeljebb kicsit megizzadok, na és?
• Legfeljebb elájulok, de biztosan előbb-utóbb magamhoz térek, na és?
• Legfeljebb bepisilek, ez ugyan elég kínos lenne, de miért kellene belehalni?

Legalább megtudom mi az a legrosszabb, ami történik és ha túlélem, majd eldöntöm hogyan tovább.

Amikor már közeledett a metrószerelvény az állomásra, elöntött a menekülési kényszer, de valamilyen klasszikus önsorsrontó kárörvendés kapott el és kifejezetten vágytam a kudarcra, vágytam az ájulásra, vágytam a nem is tudom pontosan mire, így gyakorlatilag kaján mosollyal az ajkamon beszálltam a metrókocsiba, kifejezetten kívánva valami megsemmisülésfélét.

Elindultunk, de nem történt semmi. Néztem körben a teljesen közömbösen ücsörgő, unott arcú embereket és már tovább is indultunk az első megállóból. Aztán megérkeztem, leszálltam, semmi szívdobogás, semmi belehalás.

Mi történt?

Aztán ahogy az ember általában, vérszemet kaptam és délután gondoltam metróval megyek valamit intézni. Igen büszkén vártam az állomáson, hetykén be is szálltam. A metró rendben el is indult, majd mire már ama bizonyos piszkafa kellett volna az orrom feléréséhez, meg is állt.

Megállt, de nem a megállóban. Az alagútban.

Nem tudom milyen lehet a szörnyethalás élménye, de ha hasonlít ahhoz, hogy síri csend van, az ember lába valóban földbe gyökerezik, csak azért nem vesz levegőt, mert valahogy megfeledkezik róla, akkor lehet, hogy ijedtemben szörnyethaltam.

Azért igyekeztem körülnézni, de érdekes módon a többi utas mintha észre sem vette volna a tragédiát, semmi kétségbeesett tekintet, semmi levegő után kapkodás, semmi. Sőt, aki olvasott, az fel sem nézett, aki rejtvényt fejtett, fel sem nézett, aki pedig csak úgy nézett maga elé, az továbbra is csak úgy nézett maga elé. A sok közömbös ember közötti légüres térben lezuttyantam egy szabad helyre, legalább ne essek nagyot egy ájulásnál, de nem ájultam el.

Amire realizáltam, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna, és amire a körülöttem lévő láthatatlan buborékon lassan kezdtek a hangok is átszűrődni, a metró elindult.

A következő megállónál természetesen előadtam a puskából lőtték volna ki sebességű kiszállást, de ennek ellenére el kellett ismernem, hogy a pulzusom rendben, a levegőm rendben, tulajdonképpen a fejemen kívül minden rendben, semmi olyan fizikai tünet, amire számítottam.

A kalandtúra után eldöntöttem, hogy mégis csak visszamegyek a Kopogtatóhoz, mert arról nem tehet, hogy képes vagyok ilyen fantasztikus hatásfokkal vonzani a bajt, na jó, ha nem is a bajt, de a dolgok abnormális működését. Azt hiszem ez csak egy kis figyelmeztetés volt, hogy ne bízzam el magam, de szerintem aránylag jól vizsgáztam, és valljuk be, valóban lehet metró nélkül élni.

Úgy gondolom, hogy soha sem fogom ezt a közlekedési formát választani, de szinte biztos vagyok benne, hogy végszükség esetén képes vagyok használni és ez a lényeg. A történet látszólagos kudarca ellenére szerintem nagy lépést tettem a korlátok lebontásában és ha nem is értem, mi köze van mindehhez a kopogtatásnak, el kell ismernem, hogy megváltozott valami.

A második alkalommal kissé nyitottabban próbáltam befogadni a kopogást és a hozzátartozó mondatokat is, de hát a befogadás nem csak döntés kérdése. Az első “hogy van” kérdésre rávágtam, hogy metróval jöttem, amivel ugye azonnal lebuktam, mert a Kopogtató emlékezett arra, hogy a szomszédban lakom. Ettől persze nem magamra lettem mérges, hanem rá. Logikus nem?

Aztán gondoltam, hogy lépjünk egy hatalmasat és ne csak közlekedni, hanem közszerepelni is tanítson meg. E témával kapcsolatban azonban az évek során égig érő falakat építettem fel, így kopogás során teljesen zárva marad a fülem, a szívem, a lelkem. Sőt talán végig életben tartottam a nem is igazán akarom ezt az egészet érzést, így aztán csodálkoznék, ha e területen bármi változás lenne, de mivel nem próbáltam, nem zárom ki, hogy szorult helyzetben egy előadás során akár valami hangféle is kijönne a torkomon. Legyen ez a jövő talánya.

Búcsúzáskor kaptam egy újabb időpontot, amit már igazán nem értettem, hiszen úgy tudtam, hogy egy vagy két alkalom a szokásos kezelés. Persze gondoltam kissé kajánul, mindenkinek meg kell élni valamiből, nyilván amíg van fizetőképes kereslet, addig miért mondanák azt, hogy ennyi volt.

Annak ellenére, hogy a második kopogtatás során még annyi emlék, esemény, érzés sem jött felszínre, mint az első alkalommal, a következő napokon szinte minden órában eszembe jutott a kopogtatás és arról valami más történet, vagy eszembe jutott egy régebbi történet és arról a kopogtatás.

A közszerepléses témát visszaástam a korábbi mélységekbe, de annak ellenére, hogy a második alkalommal nem a közlekedés volt a fő vonulat, mégis napról napra kifejezett kedvet éreztem ahhoz, hogy elmenjek valahova, pontosabban, hogy megtaláljam (vagy talán meghúzzam?) az új határaimat.

Még mindig nem értettem és nem is igazán hittem a módszerben, de az tőlem függetlenül valahogy elkezdett működni. A harmadik találkozónkon még egy kicsit dolgoztunk a közlekedésen, képzeletben már egy reptérre is elmerészkedtem, de úgy gondoltam, hogy most kell ezt az egészet abbahagyni, nehogy azt a kis bizonytalan hitet elveszítsem. Elvittem az utolsó irományomat a Kopogtatónak – gondoltam hátha szeretne a fal mögé nézni – majd elköszöntem. Nem próbált rábeszélni a további alkalmakra, olyan érzésem volt, hogy egyáltalán nincs meglepve.

A kopogtatós hetek alatt éppen kerestem egy kis menedéklakást a környéken, ahol az ember kétszemközt lehet picit magával, esetleg az álmaival és még nyugodtan dolgozhat is. A lakás keresése természetesen a környező háromszor három utcára terjedt ki, és ehhez még csak nem is kellett a közlekedési nehézségeimet leplező nagy ideológiákat gyártanom, teljesen praktikus okokkal magyarázható, ha az ember nem akarja a drága idejét teljesen felesleges utazgatással tölteni.

Az egyik ingatlanközvetítő egy nagyon kedvező ajánlatot tett, de amikor kiderült, hogy a lakás 10 buszmegállóra (vagy 2 metrómegállóra) van tőlem, azonnal rávágtam, hogy nem érdekel, a világ végére nem megyek. Az ingatlanos tovább győzködött, hogy nem kötelező megvenni, de legalább nézzem meg, mert pontosan olyan a lakás, mint amilyet keresek, sőt!

Miután letettem a telefont úgy éreztem, hogy csak megszokásból utasítottam el az ajánlatot, csak megszokásból mondtam, hogy messze van, csak megszokásból mondtam, hogy meg se nézem. Hiszen nincs is messze. Nem kell metróval menni, a busz egy sarokra áll meg a lakásomtól és két sarokra a megnézendőtől, a menetidő pedig alig több, mint negyed óra. Hirtelen felindulásból visszahívtam az ingatlanost, rendben, megnézem a lakást. Magamban persze szinte biztosra vettem, felesleges tortúra lesz a lakásnézés, nem akarok nap, mint nap se busszal, se kocsival, se taxival közlekedni, maradjunk a gyalogos körzeten belül.

Aztán megláttam álmaim lakását.

Nem akartam hinni a szememnek, de valóban tökéletes volt. Saroklakás, minden oldalon ablak, erkély, fény, nap. Lenyűgözve álltam a lakás közepén, pontosabban már egyértelműen úgy éreztem, hogy a lakásom közepén.

Hazafele menet úgy elröpült az a pár buszmegállónyi idő, hogy észre sem vettem, majd másnap amikor ismét megnéztem a lakást, bepattantam a kocsiba és 10 perc alatt ott is voltam. Persze a lakás árában is kézzelfogható volt az a bizonyos 2 metró vagy 10 buszmegállónyi különbség, így még arra is maradna fedezet, hogy teljes egészében saját képemre formáljam.

Harmadnap délelőtt megnéztem kocsival, délután busszal. Az út során megpróbáltam felidézni magamban a korábbi negatív érzéseimet, de valahogy már csak egy hátsó fiókból tudtam az emlékét előkaparni, igazából el sem tudtam képzelni, hogy mi is volt a problémám a buszozással, a szép kis autómról már nem is beszélve.

Megvettem a lakást, átalakítottam, bebútoroztam. Gyönyörű!

Az erkélyen a fotelben ülve melegség önti el a lelkemet és szeretettel gondolok a Kopogtatóra, biztos vagyok benne, nélküle most nem lennék itt. Visszaemlékszem mondataira, hangjára, már nem akarom érteni, hogy mit is csinált. Kopogtatott és otthon találta a lelkemet.

Ő megtalálta, csak én nem vettem akkor észre. Köszönöm kedves Kopogtató!

Kérem, az alábbiakban írja meg véleményét.
Hasznos volt-e ez a blog? Vannak-e kérdései?